A reggeli vonat hozta a friss újságokat, a rádiók ontották az egymásnak ellent mondó híreket; a kormány vezetését Nagy Imre vette át; a délutáni vonattal pedig már a hazalátogatók érkeztek Pestről és Sztálinvárosból.
Egyre több lett a hír és egyre nagyobb a nyugtalanság. Az emberek csoportokba gyűlve beszélgettek az utcákon, az állomáson és a kocsmákban.
Az állomáson az egyik csoport központi alakja a Pestről hazaérkező Selymesi István lett.
- Figyeljetek! - kezdte Selymesi - Írtam egy verset arról, hogy elhoztam hozzánk is a forradalmat Pest utcáiról. Itt van nálam.
- Olvasd fel nekünk! - kérte az egyik barátja.
- Nem lehet - felelte Selymesi - Legalábbis így nem. De ha többen lennénk...
Van valamelyikteknek nemzetiszín zászlója?
- Nekëm van - mondta egy ember, aki csak azért volt ott, mert kiváncsi volt a hírekre - Mire këll?
- Majd elmondom, csak hozza ide!
- Majd idehozom, ha elmondta - makacskodott a férfi.
- Rendben van! - adta meg magát Selymesi - Gyertek közelebb!
Már estefelé járt az idő, mikor a Béke tér sarkán megjelent egy nagy tömeg. Élén Selymesi, közvetlen mögötte pedig az az ember, aki a zászlóját korábban fölajánlotta, most pedig vitte.
A katonai őrjárat tágra nyílt szemekkel figyelte a tömeget: ahogy vonult, a tér sarkától egészen a Hősi Emlékműig.
- Most mit csináljunk? - kérdezte az egyik katona.
- Egyenlőre semmit - felelte az őrjáratot vezető tiszt - Kíváncsi vagyok, mit akarnak.
A csaknem száz ember megállt az emlékműnél. Amíg a férfi kitűzte a zászlót, addig Selymesi elővette a kabátzsebéből a versét.
Gyorsan átfutotta a szemével. A szíve hevesen dobogott: tudta: "Rajtam áll vagy bukik a forradalom. A mi forradalmunk." Aztán remegő testtel elindult az emlékmű lépcsőin.
Odafönn viszont nekibátorodott: "Na te Selymesi István! Most mutasd meg, mit tudsz!"